2011 áprilisában egy hirtelen jött döntés után jutottam el az állásinterjúra. Ahogy megígérték, egy héten belül jött is a válasz: “egy hét múlva repülnöd kell”. Még levegőt sem volt időm kapni, máris a mallorcai repülőtéren találtam magamat, ahol a jövőbeli ügynökségem tagjai vártak ránk. “Ránk”, hiszen rajtam kívül még 4 magyar lányt választottak ki a nyári kalandra.
Éjszaka értünk a hotelbe, ahol elsőre nem az a látvány fogadott, amire számítottam. A hotel egy alsóbb szintjén voltunk, amelyet a személyzetnek alakítottak ki. Többé-kevésbé egy kollégium folyosójához tudnám hasonlítani a látottakat. Egy kicsi szoba, melybe jószerével 3 ágy volt betuszkolva, illetve ezek egy fürdőszobával egybeépítve. 1fürdő 6 lányra!! azt hittem elájulok. Bár hivatalosan csak 2 nap múlva kezdődött volna az oktatás, a “főnököm” másnap reggel már munkára is bocsájtott minket, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy minél hamarabb megismerhessük a terepet. Miután megérkeztek a tréningre a többiek, ezzel 30 fősre bővítve kicsiny társaságunk létszámát, javult a helyzet. Hivatalosan még nem dolgoztunk, olyan volt mintha gyakorlaton lennénk, szóval volt időnk iszogatni, bulizgatni. A szállodalánc, ahol én voltam 5 olyan hotellel rendelkezik, ahol van animáció. A tréning végére csak 6an maradtunk, mivel a többiek a szállodalánc más-más hoteleibe lettek irányítva. Így egyedül maradtam magyar.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a munka nem fenékig tejfel. Napi 15 óra munka, amely tartalmazott nappali sportprogramokat, illetve esténként show-műsorokat és táncshow-kat. Minden létező szabadidőnkben próbáltunk az esti műsorra, bár vigasztalhattuk magunkat azzal a gondolattal, hogy a szállást és az étkezést a hotel biztosítja. Rajtam kívül minden lány rendelkezett táncos múlttal, ezzel is világossá téve számomra, hogy elsősorban a nyelvtudásom miatt választottak a csapatba.
A csapatvezetőnk egy hirtelen haragú olasz fiú volt, ezzel is néha lelki-terrorban tartva a csapatot. De persze itt sem minden az aminek látszik. Minden hotelnek megvan a saját animációs protokollja és hamar rá kell jönnöd, itt a hierarchia a legfontosabb. Ha a csapatvezető azt mondja, hogy a fekete az fehér, akkor az úgy is van. Egyedül igazgatott egy hatalmas területen 20 embert, akiket nem tudott szemmel követni napközben. Biztosnak kellett lennie abban, hogy mindenki azt csinálja amit kell.
Az első 2 hónap folyamán kiderült, hogy all-around entertainer vagyok, ami annyit tesz, hogy szervezhetek gyerek-, és sportprogramot is. Ami nagyon jó dolog, hiszen ha 7 hónapig csinálod ugyanazt, könnyen unalmassá válhat. Így ha valaki beteg lett beugrottam helyette, illetve így szervezhetőbbé váltak a szabadnapok is (akik szombaton dolgoztak azok vasárnap nem és fordítva). Ennek egyvelegéből jött létre a Teenager Club, amelynek én lettem a vezetője, ami – ahogy hallottam – egész embert kíván, és karizmatikus személyiséget, hiszen nehéz olyan embert találni akikre a tinik felnéznek. Lényegében olyan, mintha lenne egy középiskolás osztályod, és meg kell vallanom, néha tényleg nehéz őket motiválni 😀
Ez idő tájt tettünk szert két magyarra is, ezzel is gazdagítva a csapatunk palettáját: olaszok, spanyolok, szlovákok, magyarok, belgák és németek alkották a csapatunkat, akik mind – hatunkat leszámítva – a szezon közben érkeztek.
Teltek múltak a hónapok és imádtam a munkámat, a vendégeket, a táncot és a társaságot. ÉÉs a főnökömet, aki, mint később rájöttem, hatalmas szívvel rendelkezik és ebben a szakmában profinak számít és akitől elmondhatatlanul sokat tanultam 🙂 Később nagyon jó barátok lettünk és máig tartjuk a kapcsolatot.
Na de visszatérve a munkára: lehet hogy nem volt szabadidőm, lehet hogy erőltetett volt a munkatempó, de végigcsinálom még egyszer, mert ha nem tenném meg akkor valószínűleg megbánnám 🙂 Szóval már jelentkeztem is a következő szezonra, arról nem is beszélve, hogy kiderült, egész jó táncos vagyok 🙂
Azért szeretnék egy dolgot üzenni a jelentkezőknek: erre a munkára születni kell. Máig emlékszem amikor a csapatvezetőnk egyszer azt mondta: “Ha pénzt akarsz keresni (felhalmozni/spórolni), akkor rögtön haza is mehetsz. Ez a munka nem a pénzről szól.”
Kétszer sírtam a 7 hónap alatt, és mindkétszer szinte ugyanazon okból. Először amikor kifordult a bokám a szezon elején az egyik próba közben, másodszor 7 hónap múlva, amikor ki kellett lépnem a hotel kapuján. A különbség csak annyi volt, hogy a búcsú jobban fájt, mintha levágták volna a lábam.
