Annyi okom lett volna nem kimenni. Soha nem ültem előtte repülőn. Egy mondatot alig mertem kimondani angolul. Még az önéletrajzomat is segítséggel írtam. De nem érdekeltek. Mert éreztem, hogy van itt valami keresnivalóm.

Ha már az élménybeszámolókat olvasod, akkor már félig döntöttél. Az pont elég. Szóval végülis abba is hagyhatod. De azért ha kell még egy kis rábeszélés akkor tessék, én azt mondom, hogy azért menj ki:

Hogy megismerd a kislányt akit csak “napsütés”-ként emlegetsz mert minden napodat beragyogta 2 hétig a kis mosolya.

Hogy megismerd a bácsit aki minden nap kikéri ugyanazt az 5 zenét és látod rajta, hogy ettől neki már nem is lehetne boldogabb a napja, ő a saját filmjének a főszereplője.

Hogy meglásd táncolni a párt akik 75 éve házasok és ha üres a táncparkett és rajtuk kívűl senki sem táncol, akkor is megtöltik boldogsággal.

Hogy megismerd a félkarú fiút aki minden nap az első lesz a vizilabdapályán és addig nem is megy el amíg nem ő dobja a legtöbb gólt.

Hogy végighallgasd 90-szer a Sweet Carolinet, de minden alkalommal úgy ordítva, mintha az lenne az utolsó. Ahogy harapni lehet az életszeretetet.

Hogy egy esti arcfestésre csak felnőttek jöjjenek és rögtönözve életetek buliját hozzátok össze ismeretlenekkel.

Hogy megismerd a saját főszereplőidet. És magadat. Sokkal mélyebben, mint eddig valaha.

És mennyire hosszú lehetne még ez a lista.

De végülis:

Hogy szerelmes legyél. Valakibe, mindenkibe, magadba, helyekbe, a világba, az életbe. És annyira hálás leszel.

Ne gondold meg kétszer, ne beszéld le magad, nehezebb lesz mint gondolod, de sokkal jobb is lesz mint gondolod. Minden pillanatára emlékezni fogsz.

Hajrá:)