Hogyan kerültem az animátorok világába és milyen volt a munka? Ugorjunk vissza 2012 áprilisához, amikor nyári melók után böngésztem és szembejött velem ez az ajánlat. Akkor még nem éreztem, hogy készen állok erre az élményre, így inkább máshová mentem, de már akkor tudtam, hogy ami késik, nem múlik, egyszer én is felöltöm az animátori egyenruhát és kipróbálom ezt az életet.
Négy év telt el. Sokat tanultam emberi kapcsolatokról, kommunikációról, képeztem magam és 2016 áprilisában úgy jelentkeztem erre a lehetőségre, hogy én menni fogok Spanyolországba, csak azt nem tudtam merre. Az interjú sikeresen zajlott, három napra rá ott volt a postafiókomban a levél, amiben tájékoztattak a tudnivalókról illetve a beszerzendő dolgaimról. Pikk-pakk útlevelet csináltattam és az interjútól számított két héten belül már a repülőn ülve Gran Canaria felé gondolkodtam, mibe is vágtam bele.
Nagyon hirtelen és nagyon gyorsan történt minden, olyan sokat változott a közegem, a környezetem és olyan sok új dologgal kellett szembenéznem, hogy az első pár hétben fel sem fogtam igazán, hol is vagyok. Emlékszem, megyek a szálloda felé és azt kérdezgetem magamtól, ez valóban velem történik? Itt vagyok a Szaharával majdnem megegyező körön, egy szigeten, a déli csücsökben, meleg van és napsütés, otthon meg még elkellett a tavaszi kabát és hiányoznak a szeretteim. Sokat segített, hogy a többiek barátságosak és nyitottak voltak, könnyebb volt így alkalmazkodni hozzájuk és nekik is hozzám.
Mindenki segítőkész volt és türelmes, ezt a munkát igazából nem lehet könyvből elsajátítani: vagy ösztönösen jön, hogy belevond a szálloda közönségét a programokba vagy pedig nagyon sokat és gyorsan kell tanulnod, hogyan kell viszonyulni hozzájuk. Engem megnyugtatott, hogy nem én vagyok az egyedüli magyar lány kint, a kollégákhoz pedig bátran fordulhattam tanácsért.
Két hónapot töltöttem Gran Canarián, ahonnét könnyek között mentem Tenerifére az igazi szezonra; megszerettem az ottani animátorokat, szállodai dolgozókat és egyes gyerekeket, akikkel csak pár napot töltöttem együtt és máris ott kellett hagynom őket. Tenerifén teljesen más pozícióban voltam, mint a másik szigeten: előbbin mindenes animátor voltam nagy hotelekben, utóbbin egy közepes, családias hotelben a miniklubban/bébiklubban bizonyíthattam rátermettségemet. Jó alap volt az első két hónap: fitnesz órát tarthattam, sportprogramokban vehettem részt, esténként a vendégekkel csevegtem ha éppen nem az esti műsort készítettük elő, megtanultam koktélt keverni, együtt lehettem a gyerekekkel, megtanultam, hogy mit jelent a tematikus nap egy miniklubban, milyen minidiszkós táncok vannak, milyen csapatként dolgozni a célért, milyen csapatkapitányok vannak az animátori csapatokban, mi mindennel jár ez a munka. Tenerifén pedig rájöhettem, hogy mi mindennel jár gyereket vállalni, hiszen volt, hogy egyszerre húsz gyerek vett körül, akikre vigyázni kellett, szórakoztatni, játszani velük. Volt egy-két család, aki kifejezetten érdeklődött, vajon a következő szezonban is ott leszek-e, mert akkor biztosan jönnek, ismernek és tudják: a gyerek nem fog eltűnni a lefolyóban.
Tenerifén több szabadidőm volt, mint Gran Canarián, így a szabadnapjaimon a szigetet jártam be, ellátogattam a különböző városokba, autót bérelve beutaztuk a szigetet a magyar kolleginával, nagyokat korzóztam a tengerparton és élveztem, hogy mertem belevágni ebbe a munkába. Szeptemberben úgy mentem haza, hogy megérte kijönni és szívesen megyek vissza animátornak, ha adódik lehetőség.
Persze, mint minden munkának, ennek is voltak árnyoldalai, hiszen ilyen az élet: nem kerek. Van, hogy a kolléga undokoskodik, van, hogy valaki vetélytársat lát benned és van, hogy nézeteltérésed van a társaddal, amit meg kell oldani, minél gyorsabban, különben megfeneklik a csapat hajója. Van, hogy félreértések miatt üvölt veled a csapatkapitány, aztán amikor tisztázódik az ügy, bocsánatot kér, de hát ő is ember és folyamatos nyomás alatt van. Ide vonatkozó tanácsom: légy mindenkivel tisztelettudó és türelmes, légy a nyílt kommunikáció zászlóvivője és ne az első felindulásból rendezd le a helyzetet: adj teret és időt mind magadnak, mind a társadnak.
És hogy mit tanultam? Rengeteget. Légy nyitott, elfogadó, kompromisszumképes. Nézd a csapat szemszögéből a dolgokat és gondolj arra is, mi jó neked. Mottód legyen: “Mindent meg lehet oldani.”, mosolyogj és a többiek is mosolyognak. Merj kiszakadni a napi rutinból, vállalj be olyanokat is, amikről sose hitted volna, hogy megteszed. Itt a lehetőség, hogy csiszold a nyelvtudásod vagy új nyelveket tanulj meg. A gyerekek mindig értékelik, ha velük együtt bolondozol. A csapatod lesz a kinti családod, merj tanácsot kérni és kamatoztasd a tudásod. Minden csapatban van legalább egy olasz és egy nagyon pörgős ember (ha nincs, akkor te leszel az).
Éld meg életed egyik legnagyobb élményét és ha tetszett, térj vissza. Én megteszem mindezt, remélem te is.
