Az elején, amikor az ember elkezd tervezni, még nem igazán tudja mire is készül. Még akkor sem, ha lépésről lépésre átvesz mindent. A változó mindig jelen van! Már majdnem egy évvel előre tudtam, hogy következő gyakorlatomat – a kiváncsíság mellett ez volt az egyik apropó – külföldön szeretném letölteni. Az animáció régebb óta érdekelt, de segítség nélkül nem jutottam volna sehova. Már nem dereng, hogy jutottunk el egy barátnőmmel a hotelanimation.hu oldalára és azt sem mondom, hogy utána nem hezitáltunk még, de végül elmentünk az általunk szevezett „válogatóra”, ahol a spanyol cég hallgatott meg minket. Ezután kicsit lassabban haladt a dolog, vártuk az eredményeket, megjöttek, örültünk, izgultunk, terveztünk, vártunk, készültünk. Végeztünk a tanfolyammal is, már csak egy ajánlat kellett. Volt sajnos olyan, ahova nem engem szántak, de július kerek közepében már a repülőn Barcelona felé, hogy onnan tovább utazzak Fuerteventurára. Fogalmam sem volt, mire számítsak, mit fogok pontosan csinálni és mit fogok úgyamúgy, a munkán kívül csinálni. Mit fognak otthon nélküem csinálni? Féltem persze, – ki nem – de a mehetnékem erősebb volt. A hotelben üdvözöltek, szerettek; a cég segített, mármint tényleg, semmin sem kellett aggódnom. Talán a bankon, az kicsit nehézkes volt spanyol nyelvtudás nélkül, de azt is sikerült megoldani. A munkába betanulni nem nehéz, a felelősséget cipelni kicsit nehezebb. Gyerekekkel töltöttem hét napból ötöt, lehet kicsit a viselkedésemre is kihatással votlak, nem mintha 18 évesen annyira felnőtt lettem volna, de velük még inkább gyerek. Nem hittem volna, hogy két hét alatt van olyan, hogy valaki így részévé lesz a mindennapjaimnak és hiányérzetet kelt, mikor már nem. Pedig volt ilyen. Mivel a hotelben laktam volt, hogy nem csak munkaidőben volt velem pár gyerkőc, hanem azon kívül is együtt néztünk mesét, beszélgettünk. Szabadnapjaimon előszeretettel strandoltam, amennyit tudtam. Még most is hiányzik, visszavágyom a meleg homokba, a hajgubancoló szélbe és a hűs hullámok közé. Hiányzik a dalolászó szakács, a kánonban köszönő kertészek, az aranyos spanyol takarítónő, aki annak ellenére, hogy nagyrészt nem értettem miről, de előszeretettel beszégetett velem, a mindig érdeklődő fotós és a bolond, de imádnivaló munkatársam. No meg a gyerekek. A gyerekek, akik ajándékaitól már nem csak ottani, de az itthoni szobám is csillámporos.
